.:][Ápr. 19. Hétfő][:.

    

[09:50:45] .:][Tah][Martinov][:. üzenete:

             Bocs a cím változtatásért Sheep.



Az alkonyzóna




   Zuhanás, ez az utolsó emlékem. Mikor felébredtem nem gondoltam volna, hogy eddig jutok. Rájöttem, hogy az életem sokkal több mint amire gondoltam. De lehet hogy ez csak egy újabb képzelgése a végtelenségig elborult elmémnek. Úgy érzem lassan elvesztem mindazt, ami eddig voltam. A fájdalom lassan az egekig röpít míg végül nem érzek mást magam körül csak a sötét végtelenséget. Itt minden hideg és üres. Az alkonyzónában vagyok. Az ember össze van zárva saját maga szörnyetegeivel. Az akarat, a változtatás utáni vágy elmúlik vagy inkább elveszik. Elfelejtesz mindent és mindenkit, csak az őrjítő fájdalom marad meg. Az alkonyzónában mindenki csöndes, nincs miről beszéljenek. Azt siratják amik voltak és mindazt amit elveszítettek. Én nem siratom egyszerűen csak fáj a hiánya. De miért akarok valamit vissza kapni ami igazán soha nem volt az enyém?Csak repülök tovább úgy téve mintha minden rendben lenne. De az igazság az hogy SEMMI SINCSEN RENDBE!Az ember viszont gyáva és fél beismerni hogy magányos. Fél magától és a döntéseitől. Rettegek én is minden nappal egyre jobban,a jövő kilátástalansága megfolyt. Bizonytalanságba burkolózva várnak rám a szörnyek minden sarkon amin csak befordulok. Mi lesz ha egyedül maradok?Mindig a magány ellen harcoltam, elvakultan, ostobán annyi mindent feláldozva. Feladom. Nem érzem azok közelségét akik mellettem vannak. Egyszer már jártam ebbe a hideg, halott világban. Dörömböltem ajtain hogy engedjenek ki. Most újra itt állok igaz, még csak a kapuk előtt melyre vérrel és fájdalommal írták csorba betűkkel a következőket”Innen nincs kiút vagy menekvés. Ha el is hagyod ezt a helyet, igazán sosem menekülsz el az érzéstől amit itt átéltél.” Olyan ez mint egy mély seb ami ha be is forr,a heg örökké emlékeztet majd hogy ott egyszer a véred szabadon folyt ki testedből. Legbelül tombolok, sírok,üvöltök. Legyen már vége a szenvedésnek. Egyszer jönnie kell egy új napnak,de nagyon távolinak érzem. Fárad a lélek a test az elme. Felüdülés után sóvárgok. Lesz ez még jobb is, mondák nekem régen. Csupa hamis szó hamis arcokból. Olyan emberektől, akik nem bíztak soha semmiben. Szavak,melyek csodás jelentést hordoznak, mégis akik mondják, szinte értéktelenné teszik. A legtöbb ember nem lát semmi olyat, ami nincs a szemük előtt. Elsuhannak mind azon szépségek előtt amit az élet tálcán kínál oda nekik. Csak rohannak, száguldanak bele a nagy semmibe a megmondhatatlan jövő felé. Közben elveszítik a célt ami végre születtek. Megjelenik a magány szörnye,éles fogait belemélyesztik a sérülékeny bőrödbe. Kiragad az életből. Elvesz tőled mindent amit csak tud és végén nem leszel más mint egy üres test aki nap-nap után az írógép fölé görnyedve keresi az életet. Én sem vagyok más mint emléke annak aki egykoron voltam. Keresem az igazságot, amit egyszer régen elveszítettem. Eltűntem erről a világról! Igaz, még nem teljesen csak részben. A kilátások nem túl biztatóak. Most miközben ezeket a sorokat írom sem vagyok biztos abban hogy ezek a szavak amiket papírra vetek igazak. Nem tudom igazán mit higgyek vagy gondoljak az életről. Azt viszont tudom,hogy az élet sokszor nem úgy alakul ahogy eltervezzük. Ha sokszor árnyak között bolyongunk is,lesz egy perc mikor a fény elönt és kiragad a sötétből. Megvilágítja mind azt ami eddigi életünk során titok volt. Válaszokat kapunk az összes feltett kérdésünkre. Az igazi kérdés azonban az hogy megtudunk e birkózni a válaszokkal. Az alkonyzóna sötét és hideg elhagyni igazán sosem lehet,csak elkerülni. A határain sétálni, ijesztő kapui előtt áthaladni félő pillantások közepette. Várni rettegéssel mikor hív újra magához, mikor akar ismét elnyelni. Csak egy dolog van amivel küzdhetsz ellene, egy szó: kitartás!
         Talán a fény volt az ami vissza rántott. Szerda délután, a metró épp kitört az alagút sötétjéből a fényre. A szemembe égett a világosság és a tudat hogy élek. Az érzés olyan hirtelen hasított belém hogy pár másodpercig elveszítettem az érzékelésemet a külvilággal szemben. Feloszlóban a sötétség. Nem bízom el magam,még nem! A magány nem szűnt meg de éles fogait már kiszedte a húsomból, s most csorgó nyállal körülöttem ólálkodik. Várja hogy újra támadhasson,de hangja egyre távolodik a hörgése lassan elhal. A szívem lassan vissza tér a normális ütembe,a tudat hogy messzebb kerültem tőle mintha az életemet adta volna vissza. A folytonos menekülés véget ért,pihehetek. Úgy érem magam mint aki egy vihar szemébe került,ahol csönd van és nyugalom. Aztán megszűnik és újra a szaggató szélvihar lesz az úr. Nem akarom! Itt olyan jó, most minden tiszta. Az érzelmek, gondolatok és tettek mind elnyerik értelmüket. Az örömök, bánatok az emberek arcvonásai mind olyan vérfagyasztóan éles és őszinte. Vajon meddig bírja elviselni ezt az emberi agy? Nem tudom, de ha bele is halok csodás ez a pillanat. Behunyom a szemem hátha úgy csillapodik az intenzitás, de a fény kitartóan süt át a szemhéjamon, kinyitom inkább. A fény szétárad, terjed minden embert körül vesz visszatükröződik és táncol a kinti havon. Mintha most minden más lenne,ez a pár másodpercnyi fény kavalkád megvilágít és széppé tesz mindent. Mintha egy másik világ lenne. Aztán lassan visszatér az érzékelés,a világosság alább hagy,az élet újra normális lesz. De egy új vágy ébred, az élni akarás. Az alkonyzónától távolodva, a küldetés sikeres volt. A bázis megpihen,jelentés:VÉGE

UI:Mindenki megjárja a saját alkonyzónáját, a kérdés csak az, hogy ki tud e belőle találni és be tudja e zárni maga mögött azokat az óriási nagy kapukat.
2010.02.12.





Szerző: Sheep